A köztársaság napja

A köztársaság ókori eszme, a zsarnokság feletti győzelmet jelképezi. Elsősorban fogalma az államok egyik törzs fogalmához, az állam formához kötődik,ahol a polgárok közössége, vagyis az alkotmányában előírt módon választott köztársasági elnök és képviselőik vesznek részt a közügyek megvitatásában, együttesen gyakorolják az államhatalmat.

A köztársaság napja

Hatalma csak a polgáraitól ered, nincsen más örökölt e világi, sem túlvilági forrása és nem kötődik egyetlen társadalmi-gazdasági alakulat hoz sem. Vannak köztársaságok amelyek a  hatalomgyakorlás mikéntje alapján rendszerezhetők. A köztársaság egységét a köztársasági elnök szimbolizálja. A köztársaság eszméje a mai világban összefonódik a népszuverenitás eszméjével.

A köztársaság napja 

Az 1945-ös demokratikus választásokkal létrejött nemzetgyűlés 1946. január 31-én fogadta el a Magyarország új államformájáról szóló 1946. évi I. törvénycikket. Másnap, február elsején a nemzetgyűlés Tildy Zoltánt választotta meg köztársasági elnöknek, kikiáltották a köztársaságot, és országos ünnepséget szerveztek.

Erre emlékezve  2005-ben a Magyar Köztársaság kormánya a kulturális miniszter előterjesztésére február 1-jét a köztársaság emléknapjává nyilvánította.

A második magyar köztársaság kikiáltása. Kossuth tér, 1946. február 1.

1946. február 1-jén kikiáltották a köztársaságot Magyarországon, a magyar nemzet történetében másodszor. 1918. november 16-án került sor volt az első népköztársaság kikiáltása. A  megelőző negyedszázados Horthy-korszakkal való szakítást  fejezte ki. Az államforma népszavazás nélkül, pusztán egy törvénycikkelyek keretében  történő megváltoztatása sok bírálatot kapott, mert sokan érezték úgy,  hogy ezzel megtagadják  a megelőző ezer év történetének.

Való igaz, hogy a „megtagadás”, az „úri” Magyarországgal való szakítás volt az államforma-váltás lelki motivációja, s e tekintetben a köztársaság kikiáltása egyenlő volt egy radikális baloldali fordulattal.

Nem volt szó nemzeti egységről a köztársaság kérdésében. Részben a széthullott nemzeti konzervatív és keresztényszociális tábor véleményét nemcsak nem kérdezték meg, de  figyelembe se vették. Az ország lakosságát illeti, a társadalom véleményét valójában soha nem kérdezték meg,pedig nem a politikusokat illette meg.

Az államforma kérdésében nem írtak ki népszavazást, nem úgy mint Olaszországgal, ahol 1946 júniusában referendumot rendeztek a királyság sorsáról. Mindamellett az is tény, hogy a korszakban Magyarországnak nem voltak élő köztársasági hagyományai, a Tildy Zoltán elnök ltal vezetett köztársaság pedig három évvel később  áldozatul esett a sztálinista diktatúrának.

Magyarországon a köztársasági hagyomány, a republikánus politikai kultúra töredezett. Nyoma sincs  olyan büszke republikánus ethosz, mint amilyennel Franciaországban, Írországban vagy Svájcban találkozunk. A büszkeségnek történelmi hagyományai vannak.

A nemzeti egység megteremtése vannak kísérlete, akár erőszakos formában, a francia és ír esetben a köztársasághoz kötődik. Svájcban nem volt más választás,csak  a köztársaság, Svájc túl szegény és kicsi volt függetlenségének XIV. századi kivívása után, hogy kívánatos zsákmány legyen, és szerencséjére a környező nagyhatalmak – Habsburgok, franciák, burgundiak, pápa –  együttesen sakkban tartották, vagyis kilőtték egymást.

A középkorban a köztársaságok általános jellemzője a kis terület, és a nagyhatalmak rivalizálásának, és a kereskedelmi rendszerben játszott kiemelkedő közvetítő szerepének  köszönhették megmaradásukat.

A  nagy államok kialakulásával a köztársaságok lassan „elfogytak” Európában, San Marino kivételével. 1914-ben négy köztársaság volt Európában. A köztársaságok száma 1918-ban négy birodalom felbomlásával nőtt meg, igazolva, hogy ez az államforma Európában a kis államoknak  ideális.

Albánia, Bulgária, Románia, Jugoszlávia és Olaszország esetében a második nagy köztársaság-alapító hullám  alatt került sor a köztársaságok kikiáltására a II. világháború után. Közülük csak Olaszország  került a nyugati szövetségesek fennhatósága alá.

 Olaszországban maga a nép dönthetett az államformáról, népszavazással,  és ez sollal demokratikusabb megoldás, mint  csupán a parlamenti döntéshozatal.

Ha Magyarországon ilyen népszavazásra sor kerülhetett volna, tudható, hogy a legitimisták fő bázisa, a Nyugat- és Észak Nyugat-Dunántúl lakossága nagyobb arányban szavazott volna a monarchiára történelmi okból, mint a protestáns-kurucos hagyományú Tiszántúl, és a budai oldal nagyobb arányban, mint a pesti kerületek. Magyarországon a nyugat-kelet,addig  Itáliában egy észak-dél törésvonal kapcsolódott össze a monarchia kérdésével.

Az a legnagyobb különbség, hogy az amerikai felszabadítók nem számolták fel  az Olasz Köztársaságot, hiszen nem volt érdekük, míg a szovjet politika csak átmeneti formációnak tekintette a magyarok köztársaságát. Még a szovjet politika várakozásaihoz képest is hamar bekövetkezett.

A köztársaság azelőtt elbukott, mielőtt még hagyománya  és nevelése  átjárhatta volna a magyar társadalmat. Magyarországon van-e hagyománytisztelet abban az értelemben, mint a nyugati országokban. A magyar ellenzék megpróbálkozott azzal, hogy a köztársasági hagyomány hangsúlyozásával érzelmi alapra állítsa az ellenzékiséget. Egyelőre nem tűnik úgy, mintha a köztársasági hagyomány élő lenne.

Mivel a családok és a lakóhely szocializációjába nem épült bele. Sokkal előbb a monarchia tradíciói. Majdnem minden városban van király szobor.

Ha valaki  Budapesten jár, a pesti oldalon először az Országházat csodálja meg vagy a Millenniumi Emlékművet, ahol a dicsőséges királyok szobrai állnak, s ha elsétál Budára, a Budavári Palotába vezet az utja. Ha ránézünk a könyvesboltok történelmi regényeire, azt láthatjuk, hogy nincs köztársasági hősről szóló történelmi regény. Ezek együttesen hatnak a szocializációra.

Szocializációba  láthatatlanul beleivódik a monarchia öröksége iránti csodálat. Ehhez képest a köztársaság reprezentációja nagyon szegényes, majdnem, hogy csak február elsejére, a Köztársaság Napjára korlátozódik. Hogy 1998-2002 között és 2020 után az Orbán-kormányok a monarchia emlékeire támaszkodtak emlékezet politikájukban nem véletlen.

Óvakodni kell attól, hogy politikai közszereplők elkezdjék  napi szinten kezdjék mondani és sulykolni, mennyire köztársaságpártiak, mert  ellenkező hatást eredményezhet. A köztársaságot  kifejezetten a mindennapos apró munkával, a köztársasági ethosz hiteles közéleti képviseletével lehet megszilárdítani.  

Kertész Imre: „Hazai levelek”

(részlet)

1989-ben, a nagy remények esztendejének őszén egy hónapot Bécsben töltöttem. Itthon éppen akkor kiáltották ki a köztársaságot, és én a Schönbrunn parkjában megint Európán gondolkoztam. Októberi kánikula volt, a világ minden tájáról összeverődött, rengeteg ember várta, hogy bejuthasson Schönbrunn kastélyába. Nekem valahogy hirtelen hiábavalónak tetszett ez a nagy tolongás; egyszerre úgy éreztem, csak egy rég kihamvadt koherencia, egy rég elillant eszme felé tapogatózik ez a sok ember, vakon és hasztalan. Magyarország meg, gondoltam, éppen most akar europaizálódni. Inteni kellene őt, gondolkodtam tovább a Gloriette mellvédjén, óvni a várható csalódás lélektani következményeitől, felvilágosítani, hogy a csalódás a felnőttkor kezdete, hogy a csalódásban erő és megvilágosodás rejlik.

De rejlik-e vajon? Néha úgy érzem magam, mint lidércnyomásos álmokban, amikor futni akarunk, de lábunkat ólomsúly nyűgözi. Mintha újra kísértene mindaz, ami 1945-ben végképp kompromittálni és örökre eltűnni látszott. Fél lábával még a levitézlett proletár diktatúrában állunk, a másikkal pedig – ó, nem a boldogabb jövőben, hanem a szintúgy levitézlett úri Magyarország múltjában. Megint aktuális a mondás: „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak.” De ez a mítosz, a harmincas évek alatt, hazug, félelem és nyomor táplálta, ember- és nemzetpusztító mítosza – hiszem – nem fog életre kelni, egyszerűen mert nem életképes.

#a-koztarsasag-napja

By , 2021/7/8